Négy évtizeddel a 32 zsinati irat után (az emberi méltóságról, a házaséletről, a kultúráról, a társadalmi igazságosságról, a népek szolidaritásáról stb.), amelyek az idők jeleinek tanulmányozása nyomán születettek, felmerül a kérdés, vajon tudott-e minden téren kielégítő, a realitástól nem elrugaszkodott, adekvát válaszokat adni az egyház a világban felmerülő kérdésekre, különös tekintettel a szexualitás kérdésére.
Ezt a témát feszegeti Michael Schrom, német teológus és újságíró A szexuális lény: ember és keresztény című írásában. A szerző egyrészt ütközteti az egyház tanítását az emberek körében működő gyakorlattal, másrészt megkísérli az etikai kérdések hátterében álló elgondolások újraértelmezését.
„A szerelem magasztalása helyett jobban tennénk, ha inkább komolyan foglalkoznánk a szexualitással.”
Michael Schrom Paul Ricoeur francia filozófust idézi cikkének elején, majd megállapítja: "a szexualitás témájánál legtöbbször az a benyomásunk, hogy az egyházi tekintélyek kijelentései túlnyomórészt azt hangsúlyozzák, mi az, ami megengedett, és mindenekelőtt mi az, ami nem".
Noha XVI. Benedek pápa szorgalmazta, hogy a szexualitásról, szerelemről, párkapcsolatról és házasságról szóló tanítást ne a negatív tiltások, hanem Istennek az emberről alkotott ideális elképzelése határozza meg (Isten a szeretet enciklika), Schrom szerint a pozitív vezérfonalnak szánt megnyilatkozásból levonható konkrét következtetések továbbra is homályban maradnak.
„A szerelem magasztalása helyett jobban tennénk, ha inkább komolyan foglalkoznánk a szexualitással.”
Michael Schrom Paul Ricoeur francia filozófust idézi cikkének elején, majd megállapítja: "a szexualitás témájánál legtöbbször az a benyomásunk, hogy az egyházi tekintélyek kijelentései túlnyomórészt azt hangsúlyozzák, mi az, ami megengedett, és mindenekelőtt mi az, ami nem".
Noha XVI. Benedek pápa szorgalmazta, hogy a szexualitásról, szerelemről, párkapcsolatról és házasságról szóló tanítást ne a negatív tiltások, hanem Istennek az emberről alkotott ideális elképzelése határozza meg (Isten a szeretet enciklika), Schrom szerint a pozitív vezérfonalnak szánt megnyilatkozásból levonható konkrét következtetések továbbra is homályban maradnak.
Ezzel szemben a világkatekizmus ide vonatkozó szakaszai, amelyek véleménye szerint egy parancsokat és tilalmakat tartalmazó erkölcsi kódex stílusában íródtak, nagyon is konkrétak.
Ebben ugyanis az áll, hogy a szexualitás minden formája, amely nem a házasság keretein belül történik, paráználkodás, és „súlyosan ellenkezik a személyek méltóságával és az emberi szexualitással” (2353). Az önkielégítés, vagy másképp: önfertőzés, pedig „súlyosan rendetlen cselekedet”, hiszen „bármi legyen is a motívuma, a szexuális képesség szándékos használata a normális házastársi kapcsolaton kívül lényegében mond ellent rendeltetésének” (2352). Még magában a házasságban is erkölcsileg rendetlennek számít a szexuális gyönyör, amikor azt „önmagáért, az élet továbbadására és a szeretetre rendeltségén kívül keresik.” (2351). http://www.katolikus.hu/kek/kek02331.html
Ebben ugyanis az áll, hogy a szexualitás minden formája, amely nem a házasság keretein belül történik, paráználkodás, és „súlyosan ellenkezik a személyek méltóságával és az emberi szexualitással” (2353). Az önkielégítés, vagy másképp: önfertőzés, pedig „súlyosan rendetlen cselekedet”, hiszen „bármi legyen is a motívuma, a szexuális képesség szándékos használata a normális házastársi kapcsolaton kívül lényegében mond ellent rendeltetésének” (2352). Még magában a házasságban is erkölcsileg rendetlennek számít a szexuális gyönyör, amikor azt „önmagáért, az élet továbbadására és a szeretetre rendeltségén kívül keresik.” (2351). http://www.katolikus.hu/kek/kek02331.html
Idejétmúlt erkölcsi kódex?
A fentiek alapján felmerül a kérdés: megfelel-e a kornak ez a fajta egyházi szexuálerkölcs, értelmezhető-e az a mai kultúrában?
A fentiek alapján felmerül a kérdés: megfelel-e a kornak ez a fajta egyházi szexuálerkölcs, értelmezhető-e az a mai kultúrában?
"Mi van például azokkal a párokkal, akiknek nem lehet gyerekük vagy túl idősek hozzá? Ne éljenek szexuális életet? És mi van azokkal, akik nem szeretnének több gyereket, mert a gyerekvállalásban anyagi vagy pszichés problémák akadályozzák őket?" - teszi fel a kérdést a német teológus.
„Végtelenül sok energiát és gondolatot fecsérel az egyház azokra a kérdésekre, amelyeket a hívők túlnyomó többsége már rég elintézett magában” – írja Konrad Hilpert morálteológus, és hozzáteszi, hogy a közéletben már rég más kérdéseket feszegetnek: például a szexuális alapú testi és lelki erőszak, a felek közötti kommunikációképtelenség, a szenvedélybetegséget, illetőleg a pornográfia kérdését.
A szexuálerkölcs mint ideál
A témát Schrom a fiatalok esetében tovább pedzegeti: "figyelembe veszi-e az egyház a fiatalok problémáit. Nyílik-e lehetőség az ifjúsági munka során az azokról való beszélgetésre vagy már egyáltalán nem merik feszegetni a témát? Nem akkor űzzük épp a fiatalokat egyfajta irányvesztett állapotba, amikor ideálokat és eszméket hirdetünk nekik, amelyek azonban olyan távoliak számukra, mint egy másik bolygóról érkező üzenet, és amelynek a valóságos életükhöz igazából semmi köze nincs?"
A szexuálerkölcs mint ideál
A témát Schrom a fiatalok esetében tovább pedzegeti: "figyelembe veszi-e az egyház a fiatalok problémáit. Nyílik-e lehetőség az ifjúsági munka során az azokról való beszélgetésre vagy már egyáltalán nem merik feszegetni a témát? Nem akkor űzzük épp a fiatalokat egyfajta irányvesztett állapotba, amikor ideálokat és eszméket hirdetünk nekik, amelyek azonban olyan távoliak számukra, mint egy másik bolygóról érkező üzenet, és amelynek a valóságos életükhöz igazából semmi köze nincs?"
A szakadék az egyházi szexuálerkölcs és a valós élet között azonban nem csak a fiatalokra jellemző. A Humanae vitae enciklika néhány központi iránymutatását a legtöbb katolikus nem veszi figyelembe, mivel annak alaptételét, miszerint minden szexuális aktusnak nyitottnak kell lennie a fogamzásra, nem tudják elfogadni, sőt mi több, az ilyen jellegű felszólítást az intim szférába való arrogáns beavatkozásnak értelmeznek. "Semmilyen más területen nem veszített az egyház ennyi bizalmat és követőt" – állapítja meg Schrom.
A szexualitás demisztifikálása
Gunter Schmidt szexológus megfigyelte, hogy a lakosság széles körében – a keresztényeket is beleértve – az utolsó évtizedekben egy új erkölcsi magatartásforma alakult ki. Eszerint: „míg a korábbi erkölcs a szexuális aktust (önkielégítést, házasságon kívüli nemi életet, homoszexualitást stb.) kontextustól függetlenül értelmezte, ma már nem azon van a hangsúly, hogy két ember egymással mit csinál, hanem hogy az hogyan jön létre. Hogy hetero-, bi- vagy homoszexuális, orális, gyengéd, durva, egyszerű vagy rafinált, normális vagy perverz... nem bír erkölcsi jelentőséggel. Jelentősége annak van, hogy szabad akaratukból egyeztek-e bele”.
Gunter Schmidt szexológus megfigyelte, hogy a lakosság széles körében – a keresztényeket is beleértve – az utolsó évtizedekben egy új erkölcsi magatartásforma alakult ki. Eszerint: „míg a korábbi erkölcs a szexuális aktust (önkielégítést, házasságon kívüli nemi életet, homoszexualitást stb.) kontextustól függetlenül értelmezte, ma már nem azon van a hangsúly, hogy két ember egymással mit csinál, hanem hogy az hogyan jön létre. Hogy hetero-, bi- vagy homoszexuális, orális, gyengéd, durva, egyszerű vagy rafinált, normális vagy perverz... nem bír erkölcsi jelentőséggel. Jelentősége annak van, hogy szabad akaratukból egyeztek-e bele”.
Az egyházi tanítóhivatal nem csoda, hogy nem tud mit kezdeni a fent leírt autonóm erkölcsi magatartással. A kereszténység másfél ezer évig a szexualitást a kultikus tisztaság jegyében értelmezte, a nemiséget és a gyönyört pedig mint valami igen ambivalens és fenyegető jelenséget tárgyalták, ami alapjában veszélyezteti a Szenthez, az Istenhez való eljutást. Így magyarázható a házasságnak a cölibátusi életformával szembeni leértékelése évszázadokon keresztül. A házasságon belül a szexualitás veszélyes erejét csupán csak „megkötni”lehetett.
A II. vatikáni zsinat helyreigazította azt a pusztán biológiai szempontokra szűkített tanítást, amely a házasság céljának az utódnemzést tekintette, és figyelembe vette a szeretetet, a kölcsönös támogatást és a partnerkapcsolatot. Az egyház a mai világban pasztorális nyilatkozat úgy tekint a házaspárokra, mint „akik részt vesznek a teremtő szeretetében, és akik egyúttal ennek a szeretetnek az értelmezői is”.
II. János Pál pápa ezzel szemben azt hangsúlyozta a „Familiaris consortio” című tanítólevelében, hogy a nemzőképesség, amely az emberi szexualitásba van kódolva, legmélyebb valóságában nem más, mint együttműködés Isten teremtői akaratával. Ezzel a nemzőképességet ismét a szexualitás középpontjaként határozta meg, felfokozva és vallási tartalommal töltve meg azt.
„E tekintetben a párok elsődlegesen nem azzal szentelik meg az életüket, hogy a szexuális életüket Isten a világot megszentelő akaratával összhangban alakítják, hanem hogy életüket alávetik az emberi termékenység zavartalan belső mechanizmusainak” – hangzik Erik Borgman, holland teológus kritikája. Ha az ember ugyanis Isten jelenlétét ilyen erősen a szaporodás biológiai folyamatához, a fogamzáshoz és a várandósághoz köti, akkor az ebbe való bármely beavatkozást vagy változtatást a szexuális intimitás és az élet önmagában véve szent ajándéka közti kötelékben bekövetkező szakadásnak kell tekinteni.
Borgman elgondolkodtatónak tartja, hogy a teológia az orvostudomány beavatkozásait nem tartja a teremtésteológiával és a természetjoggal ellentmondónak. Abban az emberi irányítást mint kulturális tevékenységet értékelik. Teológiai szempontból ezt azzal magyarázzák, hogy „a természet nem egyenlő azzal a világgal, amelyet Isten alkotott, hanem a folyamat, amelyből minden világ születik.” Így tehát a természetbe való felelősségteljes emberi beavatkozás Isten akarata szerint való. Csak a szexualitásban vonakodik a felsőbb egyházi tanítóhivatal, hogy ezeket a gondolatokat figyelembe vegye.
II. János Pál pápa ezzel szemben azt hangsúlyozta a „Familiaris consortio” című tanítólevelében, hogy a nemzőképesség, amely az emberi szexualitásba van kódolva, legmélyebb valóságában nem más, mint együttműködés Isten teremtői akaratával. Ezzel a nemzőképességet ismét a szexualitás középpontjaként határozta meg, felfokozva és vallási tartalommal töltve meg azt.
„E tekintetben a párok elsődlegesen nem azzal szentelik meg az életüket, hogy a szexuális életüket Isten a világot megszentelő akaratával összhangban alakítják, hanem hogy életüket alávetik az emberi termékenység zavartalan belső mechanizmusainak” – hangzik Erik Borgman, holland teológus kritikája. Ha az ember ugyanis Isten jelenlétét ilyen erősen a szaporodás biológiai folyamatához, a fogamzáshoz és a várandósághoz köti, akkor az ebbe való bármely beavatkozást vagy változtatást a szexuális intimitás és az élet önmagában véve szent ajándéka közti kötelékben bekövetkező szakadásnak kell tekinteni.
Borgman elgondolkodtatónak tartja, hogy a teológia az orvostudomány beavatkozásait nem tartja a teremtésteológiával és a természetjoggal ellentmondónak. Abban az emberi irányítást mint kulturális tevékenységet értékelik. Teológiai szempontból ezt azzal magyarázzák, hogy „a természet nem egyenlő azzal a világgal, amelyet Isten alkotott, hanem a folyamat, amelyből minden világ születik.” Így tehát a természetbe való felelősségteljes emberi beavatkozás Isten akarata szerint való. Csak a szexualitásban vonakodik a felsőbb egyházi tanítóhivatal, hogy ezeket a gondolatokat figyelembe vegye.
A döntő morálteológiai és etikai kérdés azonban az, hogy egy kultúra az életet adó Istent szolgálja-e. Hozzá tud-e tenni ahhoz a nézethez, amely szerint ez az Isten minden ember jövője, aki vágyaikat és a boldogságra való természetes törekvésüket túláradóan beteljesíti? Figyel-e ez a kultúra az erőszak tilalmára? Tiszteli-e a személy méltóságát? Fellép-e a kizsákmányolás minden fajtája ellen? Borgman szerint ezeknek a kérdéseknek kellene a keresztény szexuálerkölcsöt irányítaniuk. Ehhez el kellene szakadni a kultikus tisztaság-gondolkodás maradványaitól, mint ahogy a természetjogi beszűkültségtől is. De úgy tűnik, hogy nagy az ettől való félelem. Inkább elfogadjuk a testellenes egyház kliséjét, és kockáztatjuk, hogy egyáltalán ne hallgassanak meg. Ez az, amit a pap és publicista Gotthard Fuchs úgy hív: „dezertálás és az evangélium megtagadása”. Pedig a kereszténységben minden más vallásnál inkább „a hús a gyógyulás meghatározó pontja”, és ez egy olyan bölcsesség, amit már a keresztény író és teológus, Tertullianus (i.sz.150-230) is megfogalmazott.
Újfajta teológiai megközelítés
A keresztény szexuálerkölcs új megfogalmazásához azonban más spirituális eszményekre is szükség van. Ez érinti az egyoldalú Mária-tiszteletet (Mária mint nemiségtől mentes gyermek-asszony, a tisztaság és a szüzesség eszményítése...), amelyet Hilpert szerint szintén kritikusan kellene megvizsgálni.
A keresztény szexuálerkölcs új megfogalmazásához azonban más spirituális eszményekre is szükség van. Ez érinti az egyoldalú Mária-tiszteletet (Mária mint nemiségtől mentes gyermek-asszony, a tisztaság és a szüzesség eszményítése...), amelyet Hilpert szerint szintén kritikusan kellene megvizsgálni.
„A termékenységet – írja Regina Ammicht-Quinn – nemcsak szó szerint kellene értenünk, hanem átvitt értelemben is: ott, ahol a szerelmi kapcsolat energiája túlmutat önmagán és termékennyé válik Isten országa számára.” A teológus értelmezésében a teljesség azt jelenti, hogy a szexualitásból és a gyönyörből nem csinálunk tabut, nem választjuk le és nem is szűkítjük, szorítjuk be – tudatosan vagy tudattalanul – a kontrollálatlan vagy szégyellt magánéletbe.
A szexualitásról alkotott egyházi ítélkezés így szerényebb lenne, hiszen feladná a teljes és átfogó szabályrendszer kidolgozásának igényét, továbbá azt, hogy a szabályoktól eltérő magatartásformákat önmagukban, az összefüggések és körülmények értékelése nélkül egyszerűen erkölcstelennek és bűnként kezelje. Ezzel szemben a keresztény alapok újra világosabban kirajzolódnának. Az új megfogalmazásnak azonban mindenekelőtt egy olyan test-erkölcsön kell alapulnia, amely "kritikusan bánik a ‘természet’ fogalmával és figyelembe veszi és támogatja a test önállóságát” – írja Regina Ammicht-Quinn.
A fenti írás a Christ in der Gegenwart (Krisztus a jelenben) című folyóiratban jelent meg 2010-ben. A teljes cikk itt olvasható.
Fordította: KáVé
A fenti írás a Christ in der Gegenwart (Krisztus a jelenben) című folyóiratban jelent meg 2010-ben. A teljes cikk itt olvasható.
Fordította: KáVé